Hordókészítés Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program borvidéki tárgyú cikkfüzérének jelen írásunk és a következő az utolsó két darabja; hegyaljai sorozatunkat a hordókészítői munka közelképével zárjuk le.

A kiváltképp alkalmas nyersanyagot – mégpedig a történetileg régtől (a lőporos hordókat is igénylő időktől) igazolódó szokás szerint a zempléni kocsánytalan tölgy parametrikusan legjobb, tömör rönkjeit – a környék erdőgazdaságai nyújtják az igénylőknek – például Erdőbényén zajlik ilyen célú gondos kiválasztás. A hosszúrönkök darabolását már a bodnárműhelyben vagy a nagyobb kádáripari társaságnál dolgozók végzik, manapság többnyire gépi módon. A nagy rönköt egy-két bizonyos hordószériához például egyméteres, illetve egy méter tíz centis szakaszokra tagolják, majd a kis rönköket négyfelé, vagy nyolcfelé hasítják; különböző szélességű dongákra lesz szükség. Következik a hasított darabok meglapolása – technikailag erre a dongavágó kocsi a legmegfelelőbb.  A lapos hasábokat kiszárítás végett keresztrakásos eljárással egymásra tornyozzák, kör- pontosabban hatszög-alaprajzú  úgynevezett kászlikba rendezik, amelyek 8-10 méter magasra is felnyúlhatnak. Szárítóba is lehet rakodni a hasábokat, de megbízhatóan érdemi mikroszerkezeti, fakémiai eredményt a hosszas, több éven át tartó szabadbani szárítás, egyben érlelés hoz, amikor időnként áznak is, majd újraszikkadnak a lécek, amelyek közt a kászliban folyvást cirkulál a levegő. Az időközben a kiázó cseranyagú fába jutott baktériumok, apró rovarok nem jelentenek negatívumot, sőt a majdani fapörkölés nyomán haszonösszetevővé válnak.

A megérlelt dongalécek kimunkálásához ma is használnak különféle kézigyalukat, de a szalu, vagy kapacs (kifent végű „kapácska”, kurta fanyéllel, a léc belső hajlatának kivájásához) már jóideje nem szerepel a szerszámok közt. A vastag lécek kézigyalus, illetve vastagoló gyalugépre engedő leátalása közben sor kell kerüljön a pontos hosszméret szalagfűrészes beállítására. A lécek eleve kissé ráhagyásosan lettek méretezve, így most a megrepedezett lécvégek lehullhatnak. A vastagoló gép mellett újra kézigyalu is szükséges a belső dongaív kialakításához, amely a szögletes dongavégeket már kissé fej-szerűvé ütközteti ki Ugyanakkor keskenyítés is kell a végeken a dongaközéphez képest  A „megstészolt” dongavégek milliméterre szabottak kell legyenek, hogy éppen a tervezett típusú hordót lehessen belőlük összeállítani.

Természetesen az űrmérték az egyik fő paraméter. Félhektós nagyhordók sem készülnek rendkívül ritkán, és százhektós ászkoló óriáshordók is akadnak. Az aszúkészítés adagolási munkálatainál szerepet játszó gönci hordó inkább kicsinek, ha nem is aprónak számít.  Űrmértéke 136 liter, ami azért némiképp több a régi budai két akónál, azaz 120 iccénél avagy 80 pintnél, a teli gönci hordóból kitelt vagy 150 meszely must vagy bor. A hegyaljai átalagnak vagy antalkónak nevezett hordó kisebb, körülbelül a fele. A leggyakoribb francia típusú hordók nagyobbak a göncinél, ha nem is egészen száz liter plusszal, de majdnem annyival. A kész dongákat teríték-állványra rakják – több sorban egymásra –, és ezzel megkezdődhet a hordó állítása. A Lajtorja Program hordókészítéssel kapcsolatos utolsó cikkét is olvassa el rövidesen, maradjon velünk…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi2020 ESZA

Bodnárok Tokaj-Hegyalján

A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnármondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.


Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom
Széchenyi2020 ESZA