Már csak ebben a hónapban fizethetünk a régi 500 forintos bankjegyekkel

Régi 500 forintos bankjegy
Már csak ebben a hónapban, azaz 2019. október 31-ig fizethetünk a készpénzes vásárlásaink során a régi – 2018 előtt kibocsátott – 500 forintos bankjegyekkel, mert október végén a Magyar Nemzeti Bank bevonja a forgalomból azokat.

Mindez azt jelenti, hogy 2019. november 1-től már csak az idén februárban megjelent, megújított 500 forintos bankjegyekkel lehet fizetni, ugyanis ezt követően a kereskedők már nem kötelesek elfogadni a régi, bevont címleteket.

Fontos tudni, hogy a bevonási határnapig, azaz 2019. október 31-ig be nem cserélt régi bankjegyek nem veszítik el értéküket, mert ezt követően a “régi 500 forintos” minden bank- és postafiókban három évig, a jegybankban pedig húsz évig díjmentesen beválthatók – azonos címletű ­– törvényes fizetőeszközre.

A megújított 500 forintos bankjegyek a kibocsátásuk óta megfelelő ütemben terjedtek el a készpénzforgalomban. Ennek köszönhetően 2019. szeptember végéig az 500 forintos bankjegyeknek már több mint 60 százaléka újakra cserélődött.

A forint bankjegyekkel kapcsolatos változásokról, illetve a bevont fizetőeszközök átváltásával kapcsolatos tudnivalókról az MNB honlapjának Bankjegy és érme oldalán további naprakész, részletes információk érhetők el.

Forrás: MNB

Változás figyelhető meg a hazai új vállalkozások tulajdonosi összetételében

Csak minden negyedik új vállalkozás indul tiszta lappal, a friss vállalkozások 75 százaléka továbbra is korábbi cégekhez köthető, ugyanakkor változás körvonalazódik a magyar cégalapítási gyakorlatban – közölte az Opten céginformációs szolgáltató hétfőn az MTI-vel.

Opten Céginformáció

Közleményük szerint 2017-ben az új vállalkozásoknak csupán 22 százaléka volt olyan, hogy sem tulajdonosi, sem cégjegyzésre jogosulti, sem címkapcsolattal nem volt köthető másik vállalkozáshoz, ez az arány idén már megközelíti a 25 százalékot. Három év alatt 35 százalékról 39 százalékra növekedett azon új cégek aránya, ahol minden tulajdonos és ügyvezető új szereplő – tették hozzá. Közölték, hogy a frissen alapított cégeknél az alapítók, az aláíró magánszemélyek átlag életkora több mint 41 év, amely alapján nem a friss pályakezdők alapítanak általában céget. Ez az arány az elmúlt években lényegesen nem változott, a teljesen új szereplők sem a fiatal korosztályból vannak.

Jelenleg 788 olyan magánszemély van Magyarországon, aki több mint 10 vállalkozáshoz köthető, valamint 5500 magánszemély köthető legalább 5 céghez. A tendencia azt jelzi, hogy a számuk még növekedőben is van – fűzte hozzá az Opten. (MTI)

A GazdaságInfó.hu Változás figyelhető meg a hazai új vállalkozások tulajdonosi összetételében című hír átvétele.

Hazai tej fogyasztásával a szén-dioxid kibocsátás csökkentéséért

Televíziós kampányt indít a Tej Terméktanács abból a célból, hogy a környezetterhelés csökkentése érdekében a vásárlók a belföldön előállított tejet és tejtermékeket válasszák az importáruval szemben – közölték hétfőn az MTI-vel. A közlemény szerint az import a szén-dioxid kibocsátással jelentősen terheli a környezetet, mindezt úgy, hogy olyan termékeket szállítanak az országba, amelyeket magyar tejfeldolgozóktól is meg lehet vásárolni.

Magyar Tej
Tejszív – magyar tej jelölés

 

A terméktanács számításai alapján, amelyek a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) tavalyi adatain alapulnak, évente több mint 12 ezer kamionnyi tej- és tejtermék érkezik Magyarországra.  2018-ban Németországból több mint 30 ezer tonna, míg Lengyelországból több mint 11 ezer tonna sajtot szállítottak. Vajból tavaly közel 6 ezer tonna, míg joghurtból több mint 55 ezer tonna külföldről érkezett áru terhelte az utakat. Kitértek arra is, hogy a tudatos vásárlói döntéssel nemcsak a felesleges károsanyag-kibocsátás előzhető meg, hanem a fogyasztók abban is biztosak lehetnek, hogy kiváló magyar terméket visznek haza.

Tejszív logó garantálja azt, hogy a termék belföldön készült, ezen emblémával ellátott áruk minden esetben teljesítik a Magyar Élelmiszerkönyvben foglalt szigorú kritériumokat is. (MTI)

 

Megújulnak az 1000 forintos bankjegyek

Az új 1000 forintos bankjegyek március 1-től kerülnek forgalomba, a bankjegyek régi változataival 2018. október 31-ig lehet fizetni – közölte a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kedden a honlapján.

1000 forintosAz MNB felhívja minden olyan parkoló- menetjegy- ital-és áruautomata-üzemeltető figyelmét, hogy – akik eddig még nem tették ezt meg – a hátralévő egy hónapban készítsék fel a berendezéseiket az új ezresek elfogadására, hogy a lakosságnak ne okozzon problémát az új bankjegyek használata az automatáknál. Kiemelték: a bevont bankjegyek nem veszítik el értéküket, mivel 2018. október 31. után még három évig minden bank- és postafiókban, húsz évig pedig az MNB lakossági pénztárában díjmentesen beválthatók azonos címletű ­új fizetőeszközre.

Arról is beszámoltak, hogy a régi 10 000 forintos bankjegyek bevonásáról még nem hozott döntést a jegybank, ezért ennek a címletnek a régi és az új változata továbbra is korlátozások nélkül használható a készpénzforgalomban. Felidézték, hogy az MNB 2014-ben kezdte meg a forint bankjegyek megújítását, amelynek célja, hogy a régi címleteket egységes, korszerűbb biztonsági elemekkel rendelkező, a bankjegyvizsgáló gépek által is könnyebben kezelhető bankjegyekre cserélje. A programban az elmúlt években a hatból már négy címlet megújult és bevonták a régi 20 000, 5000 és 2000 forintos bankjegyeket, amelyekből már csak az új változatokkal lehet fizetni.

Forrás: MTI

Online SZJÁ-zhatunk

Hétfőtől már elérhető az e-szja számos szolgáltatása

Idén a Nemzeti Adó- és Vámhivatal  külön kérés nélkül már az őstermelőknek, az áfa fizetésére kötelezett magánszemélyeknek és a korábbi években munkáltatói adómegállapítást választóknak is elkészíti az szja-bevallás tervezetét, hétfőtől már az e-szja webes kitöltő felülete is elérhető a NAV honlapjáról – tájékoztatta Tállai András, a Nemzetgazdasági Minisztérium parlamenti és adóügyekért felelős államtitkára az MTI-t.

 Az egyéni vállalkozóknak is segít az adóhivatal, az e-szja webes kitöltő felületének használatával (www.nav.gov.hu/szja/szja) az egyéni vállalkozók gyorsabban és egyszerűbben tölthetik ki szja-bevallásukat – ismertette. Megjegyezte azt is, január 8-tól  már bárki beküldheti elektronikusan az szja 1+1 százalékos nyilatkozatát.  Az államtitkár elmondta, hogy a NAV a változásokról, a teendőkről és a fontos határidőkről januárban valamennyi magánszemélynek tájékoztató levelet küld. Akiknek van ügyfélkapus regisztrációja, azoknak az értesítési tárhelyükre, míg az ügyfélkapuval nem rendelkezőknek a posta kézbesíti – január 31-ig – a személyre szabott értesítő levelet.

Az ügyfélkapus regisztrációval rendelkezők a tervezetet március 15-étől megnézhetik, jóváhagyhatják és akár módosíthatják is a webes felületen. Ügyfélkapu-regisztráció hiányában március 19-éig SMS-ben, a hivatal honlapjáról elérhető űrlapon, formanyomtatványon, levélben, személyesen az ügyfélszolgálatokon, valamint a NAV Infóvonalon a 1819-es telefonszámon is kérhető a tervezet postázása.

Azok, akik továbbra is a “régi” ÁNYK programmal szeretnék elkészíteni szja-bevallásukat, ugyancsak január 8-ától tölthetik azt le a NAV honlapjáról. A “hagyományos” papíralapú bevallási nyomtatvány az ügyfélszolgálatokon beszerezhető – jegyezte meg. Az egyéni vállalkozók szja-bevallásának benyújtási határideje február 26. Az egyéni vállalkozói tevékenységet nem végző magánszemélyeknek – a mezőgazdasági őstermelők és az áfa fizetésére kötelezettek is –  a bevallást május 22-éig kell benyújtaniuk.

Forrás: MTI

A hordópalást-állítástól a kész hordóig

A Lajtorja Program Tokaj-hegyaljai témájú írásai sorában legutóbb a hordókészítés munkamenetének korai fázisait ismertettük; most a folyamat hátralévő szakaszainak leírása következik.

A hordó- vagy hordópalást-állítás a megmunkált oldaldongák állványról történő felszedésével zajlik, és használt munkaabroncsok, szegecsekkel formára hozott vaskarimák igénybevételével. Az egyik igénybevett méretabroncs a fejabroncs. A fej-abroncsok alá has-abroncsoknak kell kerülniük. A hordófenék-közeli nyak-abroncsok, akár az előzők, párban (ha nem több párban) fognak szerepelni. Miután a kézbevett fejabroncshoz egy bizonyos dongavéget vasrögzítővel hozzáfogtak, a többi donga már viszonylag stabilan egymáshoz illesztgethető az abroncs körében. A keskenyebb és a szélesebb dongákat egyenletesen váltogatni kell, különben nem lehet sikeres később a palást hajlítása. A felül pántba fogott kész donga-szoknya vagy donga-palást már biztosan megáll magában. További munkaabroncsokat ezután kell kalapács-éllel veregetve rátolni a hordófejre, a has felé.

A még széttartó dongapalástot – szokás szerint többet, nem egyetlen félkész hordót – udvari terepre kihordva vasból öntött tüzelőkosarakra kell állítani, amelyek a palást belsejében, középen lángoltatják a dongák korábbról maradt saját fatörmelékét. A lassan felmelegedő, majd locsolással is puhított, óra hossza alatt hajlékonyabbá váló dongákat csavarorsós-sodronyköteles megoldással kell alul összehúzni hordónyakká. Köztes réseiknek egészen el kell tűnniük, mielőtt nyakabroncsok kerülnének a hordófalra. Ezután – már kisebb tüzelőkosár alkalmazásával – a hevítés tovább tart: most már a hordófal pörkölése zajlik. Átégniük nem szabad a dongáknak, de a light fokozatú pörkölés fölött még három fokozat mérhető be, amelyek közül a legfelső sem jelent átégetést. A fokozat beállítását az határozza meg, hogy a hordót miféle borhoz rendelték.

A hordótest két nyílásköre mentén a kilátszó dongafejeket kihűlés után kell minden egyenetlenségtől, kiállástól mentesíteni, csiszolt peremeket létesíteni. A mai forgató marógép gyorsan elvégzi ezt, közben francia stílű ferde élt vág a perembe, utánapucol, majd kimetszi a csint is, vagyis a belső illeszkedési vájatot a hordófenék számára – vagy a hordófenekek számára, ha  nem fedeles, hanem kétfenekű hordó készül. Külön kézi kisgép kell viszont az az akona-nyílás kifúrásához – a  széles oldaldongák egyikét kiválasztva. Néhány, az állványról gyűjtött dongaléc fenékdongául fog szolgálni; ezeken nem kell annyit alakítgatni, mint az oldaldongákon kellett.  Hosszuk mentén összeillesztve és egybeszegelve őket, hamar nagyobb deszkafelület áll elő, amelyen már nem gond körzővel kijelölni a kimetszendő részt. A fenékkorong kimetszése szalagfűrésszel a legegyszerűbb. Fontos azonban már a fenékdongák összeillesztésénél is, csakúgy. mint a fenék behelyezésekor, a tömítés gondossága, gyékényszálak, sás-csíkok megfelelő beszorítása előbb a lécek közé, az oldaldongák közé is, utána pedig a fenék-korong és az illesztő-vájat közé. A beszorított gyékény némi nedvhatásra hamarosan megduzzad, majd a továbbiakban nedvességet se ki, se be nem ereszt.

Hátramarad még a hordócsap létesítése a hordó valamelyik vagy mindkét nyílásfedő oldalán. Külső dongagyalulásra (esztergálásra) még ezután is szükség van, mielőtt a munkaabroncsok helyére felkerülnének a fényesebb újak.

Akár a túlhasznált, fokozott nehézségekkel kitisztítható hordó, úgy a vadonatúj hordó is előnytelen a kiváló bornak. Szükség van a hordó némi patinázódására gyengébb borok által.  A nemcsak méretre, sziluettre francia típusú, hanem francia faanyagból is készült hordók és a zempléni faanyagú hordók eltérő ízkomponenseket visznek a borba, illetve hoznak ki belőle. Egyik jobb képlet, mint a másik, de egyik sem mutatja saját legjobb hatásváltozatát, amikor a fa jótulajdonságai még nyersen-frissen, mintegy éretlen tolongással érvényesülnek. A kész hordó fogalma ennyiben kissé bizonytalan.

Látogasson el a Tokaj-hegyaljai borvidékre és ajánlja ismerőseinek a Lajtorja Programot!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Hordókészítés Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program borvidéki tárgyú cikkfüzérének jelen írásunk és a következő az utolsó két darabja; hegyaljai sorozatunkat a hordókészítői munka közelképével zárjuk le.

A kiváltképp alkalmas nyersanyagot – mégpedig a történetileg régtől (a lőporos hordókat is igénylő időktől) igazolódó szokás szerint a zempléni kocsánytalan tölgy parametrikusan legjobb, tömör rönkjeit – a környék erdőgazdaságai nyújtják az igénylőknek – például Erdőbényén zajlik ilyen célú gondos kiválasztás. A hosszúrönkök darabolását már a bodnárműhelyben vagy a nagyobb kádáripari társaságnál dolgozók végzik, manapság többnyire gépi módon. A nagy rönköt egy-két bizonyos hordószériához például egyméteres, illetve egy méter tíz centis szakaszokra tagolják, majd a kis rönköket négyfelé, vagy nyolcfelé hasítják; különböző szélességű dongákra lesz szükség. Következik a hasított darabok meglapolása – technikailag erre a dongavágó kocsi a legmegfelelőbb.  A lapos hasábokat kiszárítás végett keresztrakásos eljárással egymásra tornyozzák, kör- pontosabban hatszög-alaprajzú  úgynevezett kászlikba rendezik, amelyek 8-10 méter magasra is felnyúlhatnak. Szárítóba is lehet rakodni a hasábokat, de megbízhatóan érdemi mikroszerkezeti, fakémiai eredményt a hosszas, több éven át tartó szabadbani szárítás, egyben érlelés hoz, amikor időnként áznak is, majd újraszikkadnak a lécek, amelyek közt a kászliban folyvást cirkulál a levegő. Az időközben a kiázó cseranyagú fába jutott baktériumok, apró rovarok nem jelentenek negatívumot, sőt a majdani fapörkölés nyomán haszonösszetevővé válnak.

A megérlelt dongalécek kimunkálásához ma is használnak különféle kézigyalukat, de a szalu, vagy kapacs (kifent végű „kapácska”, kurta fanyéllel, a léc belső hajlatának kivájásához) már jóideje nem szerepel a szerszámok közt. A vastag lécek kézigyalus, illetve vastagoló gyalugépre engedő leátalása közben sor kell kerüljön a pontos hosszméret szalagfűrészes beállítására. A lécek eleve kissé ráhagyásosan lettek méretezve, így most a megrepedezett lécvégek lehullhatnak. A vastagoló gép mellett újra kézigyalu is szükséges a belső dongaív kialakításához, amely a szögletes dongavégeket már kissé fej-szerűvé ütközteti ki Ugyanakkor keskenyítés is kell a végeken a dongaközéphez képest  A „megstészolt” dongavégek milliméterre szabottak kell legyenek, hogy éppen a tervezett típusú hordót lehessen belőlük összeállítani.

Természetesen az űrmérték az egyik fő paraméter. Félhektós nagyhordók sem készülnek rendkívül ritkán, és százhektós ászkoló óriáshordók is akadnak. Az aszúkészítés adagolási munkálatainál szerepet játszó gönci hordó inkább kicsinek, ha nem is aprónak számít.  Űrmértéke 136 liter, ami azért némiképp több a régi budai két akónál, azaz 120 iccénél avagy 80 pintnél, a teli gönci hordóból kitelt vagy 150 meszely must vagy bor. A hegyaljai átalagnak vagy antalkónak nevezett hordó kisebb, körülbelül a fele. A leggyakoribb francia típusú hordók nagyobbak a göncinél, ha nem is egészen száz liter plusszal, de majdnem annyival. A kész dongákat teríték-állványra rakják – több sorban egymásra –, és ezzel megkezdődhet a hordó állítása. A Lajtorja Program hordókészítéssel kapcsolatos utolsó cikkét is olvassa el rövidesen, maradjon velünk…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Bodnárok Tokaj-Hegyalján

A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnármondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Kézműipar Tokaj-Hegyalján

Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program cikksorozatok keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgálja: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázolják fel. (A cikket ezért teljes terjedelmében megjelentetjük. – Szerk.)

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

Forrás: VKB NKft.

(X)
Széchenyi2020 ESZA