Kategória: Promóció

Beküldve:

Melegre hidegben szükség van, avagy a fűtés története

Kandallótűz

E tartalmunkban ismertetett BrikettMobil projekt elindítását kettős cél vezérelte. A faipari illetve mezőgazdasági üzemekben folyamatosan termelődő fahulladék szállítás nélküli, helyben történő feldolgozása, illetve az így létrehozott jó minőségű, magas fűtőértékű fabrikettel környezetbarát fűtési lehetőség biztosítása.

A feldolgozó üzem telephelyére kiszállítható és ott működő mobil brikettáló berendezés valós, kézzel fogható értéket teremt a kidobásra szánt hulladékból, miközben munkalehetőséget biztosít hátrányos helyzetű embereknek, akik a berendezést működtetik, illetve raktározási, logisztikai feladatokat végeznek.

Cikksorozatunkban a fűtés történeti fejlődésétől a brikettálás technológiai folyamatának bemutatásig szeretnénk megismertetni az olvasót azokkal a szempontokkal, amelyeket a technológia fejlesztés és az üzleti modell kidolgozása során figyelembe vettünk.

Az első tűzgyújtástól a mai fejlett fűtőrendszerekig az emberiség hosszú utat járt be. A különféle fűtési módok fejlesztése, a hiányosságaik pótlása, a hibák javítása minden korban nagy kihívással nézett szembe. Mindazonáltal szoros kapcsolatban állt a fejlődés a népek életkörülményeinek és kultúrájának fejlődésével.

Az ősember legelső fűtési módja a nyílt lángú tüzelés volt, főként gallyakból, fadarabokból. Kezdetben lakóhelyén, barlangban gyújtott tüzet, így védve testét a kihűléstől, továbbá a láng szolgáltatta a fényt és a főzési lehetőséget. A füst elvezetése kétféle módon történt, a nyitva hagyott bejáraton keresztül vagy a helyiség tetején lévő nyíláson át. Később már a szabad ég alatt raktak tüzet, mivel a korom és füst ellepte a helyiséget. Majd izzó, parázsló állapotban vitték be a lakhelyükre, hogy ne füstöljön annyira. Így jöttek rá lassan a faszéntüzelés módjára.

Később, mikor az ember már többet tartózkodott lakóhelyén szükségessé vált a tűz állandó fenntartása, kordában tartása. Ezen feltételeket úgy oldották meg, hogy kövekkel kerítették el a tüzet, illetve megalkották az első tűzhelyet, amely agyagból és kövekből készítet lapos, kerek tál volt, majd később lábakon álló edény.

A rómaiak a padlófűtés kialakításával kísérleteztek. Először magas oszlopokra helyezték a fűteni kívánt helyiséget, amelynél az égéstermék az oszlopok között haladt. Ezt továbbfejlesztve a padló alatt egy csatornában vezették el a füstöt, majd a padlóban alakítottak ki füstjáratokat.

Az 1500-as években jelent meg a takaréktűzhely (sparherd) amelyen lehetett főzni is. A cserépkályhák megjelenésével a tűz zárt térbe került és a füst elvezetés egy csövön keresztül történt.

Az 1750-es években debütáltak az öntöttvas gőzkazánok, ennek hatására az 1800-as években megjelent a melegvíz-fűtés.

A XIX. századtól rohamos fejlődés következett be. A gázkazántól a távfűtésig rengeteg lehetőség közül választhatunk. Egy fontos tényezőt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mégpedig, hogy a fával, fa termékkel való fűtés napjainkban is kiemelkedő szerepet tölt be. Akár nagy városokra akár kisebb településekre gondolunk rengeteg családi ház és gazdasági, ipari egység fűtési rendszere fatüzelésű.

Rengeteg féle fával lehet tüzelni, de XXI. században kiemelt hangsúlyt kell fektetni a környezettudatos életmódra. Így a legjobb választás a fa brikett.  A fabrikettek környezetbarát, természetes anyagból, ipari- és egyéb fa hulladékból, maradványokból készülnek. Fontos kiválasztási folyamat után a fa maradékok, amelyeket nem lehet más célra felhasználni, szárításra majd magas nyomáson préselésre kerülnek. A brikettek összetétele 100% – ban természetes, mivel nem tartalmaznak kötőanyagokat vagy egyéb adalék anyagokat, amelyek károsíthatnák a kazánokat és az egyéb fűtőberendezéseket. Ráadásul kiemelkedő a fűtőértéke, gyorsan melegíti a fűteni kívánt helyiséget és azt egyenletes hőmérsékleten tartja.

A Sajó Brikett Nonprofit Kft. kiemelkedő előnye versenytársaival szemben, hogy mobil brikettáló géppel rendelkezik, így nem kell a fahulladék, majd az elkészült fabrikettet ide-oda szállítani. A gép kerül kiszállításra és helyben történik a fa átalakítása.

Mobil brikettálásA tartalom a magyar állam és az Európai Unió támogatásával jött létre a SAJÓ BRIKETT Nonprofit Kft GINOP-5.1.7-17-2018-00138 pályázata keretében.

A fejlesztés célja egy mobil brikettáló rendszer beszerzése, melynek szolgáltatásként történő hasznosításával a vállalkozások a náluk hulladékként keletkező biomasszát (papír, faipari, mezőgazdasági, erdészeti hulladék) saját telephelyükön brikettté alakíttathatják. Ezzel külön beruházás nélkül csökkenthetők a tárolási problémák, illetve – a tömörítés során felmerülő további költségeket is figyelembe véve – a jóval a piaci ár alatt juthatnak jó minőségű tüzelőanyaghoz. A projekt üzleti célcsoportját azok a vállalkozások alkotják, akiknek egy ilyen beruházással kapcsolatos pénzügyi korlát vagy a keletkező mennyiség miatt jobban megéri a kapacitás időszakos bérlése, mint saját kapacitás építése, vagy fűrészpor, illetve apríték alapanyagként történő értékesítése.

Az ügyfeleknél jelentkező pénzügyi szempontok mellett a projekt kiemelt értékként kezeli a környezeti fenntarthatóságot, ami a brikettált biomassza hasznosítása kapcsán az alacsonyabb környezeti terhelés és a magasabb energiahatékonyság formájában jelenik meg. Társadalmi vállalkozásként fontosnak tartjuk továbbá, hogy az egyes településeken keletkező zöldhulladék vagy papír helyben feldolgozásra és brikett formájában hasznosításra kerüljön, ezért a szolgáltatást méltányos áron elérhetővé tesszük önkormányzatok számára is.

További információ, kapcsolatfelvétel:
Brikettmobil weboldala
Mobilbrikettálás – Briketmobil Facebook oldala
Miért mobil a brikett?

(X)

Beküldve:

Melegre hidegben szükség van, avagy a fűtés története

Kandallótűz

E tartalmunkban ismertetett BrikettMobil projekt elindítását kettős cél vezérelte. A faipari illetve mezőgazdasági üzemekben folyamatosan termelődő fahulladék szállítás nélküli, helyben történő feldolgozása, illetve az így létrehozott jó minőségű, magas fűtőértékű fabrikettel környezetbarát fűtési lehetőség biztosítása.

A feldolgozó üzem telephelyére kiszállítható és ott működő mobil brikettáló berendezés valós, kézzel fogható értéket teremt a kidobásra szánt hulladékból, miközben munkalehetőséget biztosít hátrányos helyzetű embereknek, akik a berendezést működtetik, illetve raktározási, logisztikai feladatokat végeznek.

Cikksorozatunkban a fűtés történeti fejlődésétől a brikettálás technológiai folyamatának bemutatásig szeretnénk megismertetni az olvasót azokkal a szempontokkal, amelyeket a technológia fejlesztés és az üzleti modell kidolgozása során figyelembe vettünk.

Az első tűzgyújtástól a mai fejlett fűtőrendszerekig az emberiség hosszú utat járt be. A különféle fűtési módok fejlesztése, a hiányosságaik pótlása, a hibák javítása minden korban nagy kihívással nézett szembe. Mindazonáltal szoros kapcsolatban állt a fejlődés a népek életkörülményeinek és kultúrájának fejlődésével.

Az ősember legelső fűtési módja a nyílt lángú tüzelés volt, főként gallyakból, fadarabokból. Kezdetben lakóhelyén, barlangban gyújtott tüzet, így védve testét a kihűléstől, továbbá a láng szolgáltatta a fényt és a főzési lehetőséget. A füst elvezetése kétféle módon történt, a nyitva hagyott bejáraton keresztül vagy a helyiség tetején lévő nyíláson át. Később már a szabad ég alatt raktak tüzet, mivel a korom és füst ellepte a helyiséget. Majd izzó, parázsló állapotban vitték be a lakhelyükre, hogy ne füstöljön annyira. Így jöttek rá lassan a faszéntüzelés módjára.

Később, mikor az ember már többet tartózkodott lakóhelyén szükségessé vált a tűz állandó fenntartása, kordában tartása. Ezen feltételeket úgy oldották meg, hogy kövekkel kerítették el a tüzet, illetve megalkották az első tűzhelyet, amely agyagból és kövekből készítet lapos, kerek tál volt, majd később lábakon álló edény.

A rómaiak a padlófűtés kialakításával kísérleteztek. Először magas oszlopokra helyezték a fűteni kívánt helyiséget, amelynél az égéstermék az oszlopok között haladt. Ezt továbbfejlesztve a padló alatt egy csatornában vezették el a füstöt, majd a padlóban alakítottak ki füstjáratokat.

Az 1500-as években jelent meg a takaréktűzhely (sparherd) amelyen lehetett főzni is. A cserépkályhák megjelenésével a tűz zárt térbe került és a füst elvezetés egy csövön keresztül történt.

Az 1750-es években debütáltak az öntöttvas gőzkazánok, ennek hatására az 1800-as években megjelent a melegvíz-fűtés.

A XIX. századtól rohamos fejlődés következett be. A gázkazántól a távfűtésig rengeteg lehetőség közül választhatunk. Egy fontos tényezőt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mégpedig, hogy a fával, fa termékkel való fűtés napjainkban is kiemelkedő szerepet tölt be. Akár nagy városokra akár kisebb településekre gondolunk rengeteg családi ház és gazdasági, ipari egység fűtési rendszere fatüzelésű.

Rengeteg féle fával lehet tüzelni, de XXI. században kiemelt hangsúlyt kell fektetni a környezettudatos életmódra. Így a legjobb választás a fa brikett.  A fabrikettek környezetbarát, természetes anyagból, ipari- és egyéb fa hulladékból, maradványokból készülnek. Fontos kiválasztási folyamat után a fa maradékok, amelyeket nem lehet más célra felhasználni, szárításra majd magas nyomáson préselésre kerülnek. A brikettek összetétele 100% – ban természetes, mivel nem tartalmaznak kötőanyagokat vagy egyéb adalék anyagokat, amelyek károsíthatnák a kazánokat és az egyéb fűtőberendezéseket. Ráadásul kiemelkedő a fűtőértéke, gyorsan melegíti a fűteni kívánt helyiséget és azt egyenletes hőmérsékleten tartja.

A Sajó Brikett Nonprofit Kft. kiemelkedő előnye versenytársaival szemben, hogy mobil brikettáló géppel rendelkezik, így nem kell a fahulladék, majd az elkészült fabrikettet ide-oda szállítani. A gép kerül kiszállításra és helyben történik a fa átalakítása.

Mobil brikettálásA tartalom a magyar állam és az Európai Unió támogatásával jött létre a SAJÓ BRIKETT Nonprofit Kft GINOP-5.1.7-17-2018-00138 pályázata keretében.

A fejlesztés célja egy mobil brikettáló rendszer beszerzése, melynek szolgáltatásként történő hasznosításával a vállalkozások a náluk hulladékként keletkező biomasszát (papír, faipari, mezőgazdasági, erdészeti hulladék) saját telephelyükön brikettté alakíttathatják. Ezzel külön beruházás nélkül csökkenthetők a tárolási problémák, illetve – a tömörítés során felmerülő további költségeket is figyelembe véve – a jóval a piaci ár alatt juthatnak jó minőségű tüzelőanyaghoz. A projekt üzleti célcsoportját azok a vállalkozások alkotják, akiknek egy ilyen beruházással kapcsolatos pénzügyi korlát vagy a keletkező mennyiség miatt jobban megéri a kapacitás időszakos bérlése, mint saját kapacitás építése, vagy fűrészpor, illetve apríték alapanyagként történő értékesítése.

Az ügyfeleknél jelentkező pénzügyi szempontok mellett a projekt kiemelt értékként kezeli a környezeti fenntarthatóságot, ami a brikettált biomassza hasznosítása kapcsán az alacsonyabb környezeti terhelés és a magasabb energiahatékonyság formájában jelenik meg. Társadalmi vállalkozásként fontosnak tartjuk továbbá, hogy az egyes településeken keletkező zöldhulladék vagy papír helyben feldolgozásra és brikett formájában hasznosításra kerüljön, ezért a szolgáltatást méltányos áron elérhetővé tesszük önkormányzatok számára is.

További információ, kapcsolatfelvétel:
Brikettmobil weboldala
Mobilbrikettálás – Briketmobil Facebook oldala
Miért mobil a brikett?

(X)

Beküldve:

A hordópalást-állítástól a kész hordóig

A Lajtorja Program Tokaj-hegyaljai témájú írásai sorában legutóbb a hordókészítés munkamenetének korai fázisait ismertettük; most a folyamat hátralévő szakaszainak leírása következik.

A hordó- vagy hordópalást-állítás a megmunkált oldaldongák állványról történő felszedésével zajlik, és használt munkaabroncsok, szegecsekkel formára hozott vaskarimák igénybevételével. Az egyik igénybevett méretabroncs a fejabroncs. A fej-abroncsok alá has-abroncsoknak kell kerülniük. A hordófenék-közeli nyak-abroncsok, akár az előzők, párban (ha nem több párban) fognak szerepelni. Miután a kézbevett fejabroncshoz egy bizonyos dongavéget vasrögzítővel hozzáfogtak, a többi donga már viszonylag stabilan egymáshoz illesztgethető az abroncs körében. A keskenyebb és a szélesebb dongákat egyenletesen váltogatni kell, különben nem lehet sikeres később a palást hajlítása. A felül pántba fogott kész donga-szoknya vagy donga-palást már biztosan megáll magában. További munkaabroncsokat ezután kell kalapács-éllel veregetve rátolni a hordófejre, a has felé.

A még széttartó dongapalástot – szokás szerint többet, nem egyetlen félkész hordót – udvari terepre kihordva vasból öntött tüzelőkosarakra kell állítani, amelyek a palást belsejében, középen lángoltatják a dongák korábbról maradt saját fatörmelékét. A lassan felmelegedő, majd locsolással is puhított, óra hossza alatt hajlékonyabbá váló dongákat csavarorsós-sodronyköteles megoldással kell alul összehúzni hordónyakká. Köztes réseiknek egészen el kell tűnniük, mielőtt nyakabroncsok kerülnének a hordófalra. Ezután – már kisebb tüzelőkosár alkalmazásával – a hevítés tovább tart: most már a hordófal pörkölése zajlik. Átégniük nem szabad a dongáknak, de a light fokozatú pörkölés fölött még három fokozat mérhető be, amelyek közül a legfelső sem jelent átégetést. A fokozat beállítását az határozza meg, hogy a hordót miféle borhoz rendelték.

A hordótest két nyílásköre mentén a kilátszó dongafejeket kihűlés után kell minden egyenetlenségtől, kiállástól mentesíteni, csiszolt peremeket létesíteni. A mai forgató marógép gyorsan elvégzi ezt, közben francia stílű ferde élt vág a perembe, utánapucol, majd kimetszi a csint is, vagyis a belső illeszkedési vájatot a hordófenék számára – vagy a hordófenekek számára, ha  nem fedeles, hanem kétfenekű hordó készül. Külön kézi kisgép kell viszont az az akona-nyílás kifúrásához – a  széles oldaldongák egyikét kiválasztva. Néhány, az állványról gyűjtött dongaléc fenékdongául fog szolgálni; ezeken nem kell annyit alakítgatni, mint az oldaldongákon kellett.  Hosszuk mentén összeillesztve és egybeszegelve őket, hamar nagyobb deszkafelület áll elő, amelyen már nem gond körzővel kijelölni a kimetszendő részt. A fenékkorong kimetszése szalagfűrésszel a legegyszerűbb. Fontos azonban már a fenékdongák összeillesztésénél is, csakúgy. mint a fenék behelyezésekor, a tömítés gondossága, gyékényszálak, sás-csíkok megfelelő beszorítása előbb a lécek közé, az oldaldongák közé is, utána pedig a fenék-korong és az illesztő-vájat közé. A beszorított gyékény némi nedvhatásra hamarosan megduzzad, majd a továbbiakban nedvességet se ki, se be nem ereszt.

Hátramarad még a hordócsap létesítése a hordó valamelyik vagy mindkét nyílásfedő oldalán. Külső dongagyalulásra (esztergálásra) még ezután is szükség van, mielőtt a munkaabroncsok helyére felkerülnének a fényesebb újak.

Akár a túlhasznált, fokozott nehézségekkel kitisztítható hordó, úgy a vadonatúj hordó is előnytelen a kiváló bornak. Szükség van a hordó némi patinázódására gyengébb borok által.  A nemcsak méretre, sziluettre francia típusú, hanem francia faanyagból is készült hordók és a zempléni faanyagú hordók eltérő ízkomponenseket visznek a borba, illetve hoznak ki belőle. Egyik jobb képlet, mint a másik, de egyik sem mutatja saját legjobb hatásváltozatát, amikor a fa jótulajdonságai még nyersen-frissen, mintegy éretlen tolongással érvényesülnek. A kész hordó fogalma ennyiben kissé bizonytalan.

Látogasson el a Tokaj-hegyaljai borvidékre és ajánlja ismerőseinek a Lajtorja Programot!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Beküldve:

Hordókészítés Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program borvidéki tárgyú cikkfüzérének jelen írásunk és a következő az utolsó két darabja; hegyaljai sorozatunkat a hordókészítői munka közelképével zárjuk le.

A kiváltképp alkalmas nyersanyagot – mégpedig a történetileg régtől (a lőporos hordókat is igénylő időktől) igazolódó szokás szerint a zempléni kocsánytalan tölgy parametrikusan legjobb, tömör rönkjeit – a környék erdőgazdaságai nyújtják az igénylőknek – például Erdőbényén zajlik ilyen célú gondos kiválasztás. A hosszúrönkök darabolását már a bodnárműhelyben vagy a nagyobb kádáripari társaságnál dolgozók végzik, manapság többnyire gépi módon. A nagy rönköt egy-két bizonyos hordószériához például egyméteres, illetve egy méter tíz centis szakaszokra tagolják, majd a kis rönköket négyfelé, vagy nyolcfelé hasítják; különböző szélességű dongákra lesz szükség. Következik a hasított darabok meglapolása – technikailag erre a dongavágó kocsi a legmegfelelőbb.  A lapos hasábokat kiszárítás végett keresztrakásos eljárással egymásra tornyozzák, kör- pontosabban hatszög-alaprajzú  úgynevezett kászlikba rendezik, amelyek 8-10 méter magasra is felnyúlhatnak. Szárítóba is lehet rakodni a hasábokat, de megbízhatóan érdemi mikroszerkezeti, fakémiai eredményt a hosszas, több éven át tartó szabadbani szárítás, egyben érlelés hoz, amikor időnként áznak is, majd újraszikkadnak a lécek, amelyek közt a kászliban folyvást cirkulál a levegő. Az időközben a kiázó cseranyagú fába jutott baktériumok, apró rovarok nem jelentenek negatívumot, sőt a majdani fapörkölés nyomán haszonösszetevővé válnak.

A megérlelt dongalécek kimunkálásához ma is használnak különféle kézigyalukat, de a szalu, vagy kapacs (kifent végű „kapácska”, kurta fanyéllel, a léc belső hajlatának kivájásához) már jóideje nem szerepel a szerszámok közt. A vastag lécek kézigyalus, illetve vastagoló gyalugépre engedő leátalása közben sor kell kerüljön a pontos hosszméret szalagfűrészes beállítására. A lécek eleve kissé ráhagyásosan lettek méretezve, így most a megrepedezett lécvégek lehullhatnak. A vastagoló gép mellett újra kézigyalu is szükséges a belső dongaív kialakításához, amely a szögletes dongavégeket már kissé fej-szerűvé ütközteti ki Ugyanakkor keskenyítés is kell a végeken a dongaközéphez képest  A „megstészolt” dongavégek milliméterre szabottak kell legyenek, hogy éppen a tervezett típusú hordót lehessen belőlük összeállítani.

Természetesen az űrmérték az egyik fő paraméter. Félhektós nagyhordók sem készülnek rendkívül ritkán, és százhektós ászkoló óriáshordók is akadnak. Az aszúkészítés adagolási munkálatainál szerepet játszó gönci hordó inkább kicsinek, ha nem is aprónak számít.  Űrmértéke 136 liter, ami azért némiképp több a régi budai két akónál, azaz 120 iccénél avagy 80 pintnél, a teli gönci hordóból kitelt vagy 150 meszely must vagy bor. A hegyaljai átalagnak vagy antalkónak nevezett hordó kisebb, körülbelül a fele. A leggyakoribb francia típusú hordók nagyobbak a göncinél, ha nem is egészen száz liter plusszal, de majdnem annyival. A kész dongákat teríték-állványra rakják – több sorban egymásra –, és ezzel megkezdődhet a hordó állítása. A Lajtorja Program hordókészítéssel kapcsolatos utolsó cikkét is olvassa el rövidesen, maradjon velünk…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Beküldve:

Bodnárok Tokaj-Hegyalján

A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnárt mondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Beküldve:

Kézműipar Tokaj-Hegyalján

Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Beküldve:

A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program cikksorozatok keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgálja: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázolják fel. (A cikket ezért teljes terjedelmében megjelentetjük. – Szerk.)

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

Forrás: VKB NKft.

(X)
Széchenyi2020 ESZA

Beküldve:

Csapdahelyzetben az építtetés és építővállalkozás – látszik-e kiút?

A 2008 őszén kitört pénzpiaci világválság, amely csak a reál-recesszió előtti, első fázisát jelentette a világgazdasági válságnak – hazánk esetében egy amúgy is keresztül-kasul eladósodott ország elferdült struktúrájú gazdaságát érte el. A válságkövetkezmények ezért itthon tartósabbak, mint mondjuk Ausztriában. Alakváltozásokon át maradnak fenn, vagyis az eredeti problémát esetleg már nem ismerjük fel bizonyos mai gondok formáján, noha utóbbiak legalább felerészt abból származnak – az építőiparban is.

A 2008 előtti hazai építőipar körülbelül 80 000 foglalkoztatottja egyszer csak nem kellett az őket addigi foglalkoztatóknak. A beruházási volumen meredek lehanyatlása után a völgy-időszak fél évtizednyi tartamú lett: 2013 folyamán indult csak el az emelkedés. Újabban már egyenesen építtetési fellendülésről beszélhetünk – és éppen ez a kedvező fejlemény hozta felszínre, mint égető gondot, az iparág recesszió-kori veszteségeit. A szűkölködés időszakában a képzettséghiányosak közül is ezer és ezer foglalkoztatott hagyta el a szakágat, mások, képzettebbek – kb. 25 000-en – a szakmában maradtak ugyan, de külföldre vándoroltak, megint másoknak, akik kiöregedtek, nem került a helyükbe ugyanannyi jó készségű fiatal. A szakmailag elfogadható itthoni munkaerő igen kevés a mai és a kilátásban lévő feladatmennyiséghez. Az országos szakemberhiány miatt az építkezések versengve egymás elől próbálják elszerezni a kétkezieket, még a szaktudatlan munkavállalókat is, és ha sikerül negyedévnyi küzdelmes várakozás után munkásokat hozni egy adott telekre, ettől még a munka hamarosan elakadhat, mert a bevont alkalmazottaknak „más dolguk akadt”, amit talán szintúgy elégtelenül, vagy félresikerülten végeznek el.

Ennek az áldatlan helyzetnek a megváltoztatása nem egyetlen tényező feljavításán múlik, és egyik tényező sem hozható rendbe egyhamar. Ezért azzal lehet számolni, hogy az előttünk álló tíz-tízegynéhány évben a vállalkozóknak és megrendelőknek továbbra is nehéz dolga lesz építéseikkel, nagyjából a mai okokból, úgyhogy szükségük lesz leleményekre, és gyakorlottságra a pótmegoldásokban. A normalizációs célt mégsem szabad feledni, és a részletező diagnózist sürgős elkészíteni, mert ha a célravezető folyamatok még kezdetüket sem veszik a közeljövőben, akkor húsz év lesz abból a tízből.  Az egyik alaptényező a bérezés. A munkaerőhiány mai béremelő hatása nem azért nem elégséges mértékű a külföldről történő munkaerő-visszavonzáshoz, mintha a keresetszint-emelkedés ne volna jelentős százalék-átlagú, hanem azért nem, mert túl mélyről indult.  A 2000-es évek közepén az építőipari szakmunkások erős fizikai igénybevétel mellett némileg az átlagbér háromnegyede alatt kerestek, foglalkozásuk tehát eleve nem tehetett szert valami nagy pályaválasztói népszerűségre.  A bérkérdés és a másik alapkérdés, a képzésben résztvevők létszámáé, természetesen összefügg, és a beiskolázási létszám, illetve egyáltalán, a jelentkezéseké, máig alacsonyabb a szükségesnél.

A mai oktatási számok pedig ugyanannyira, vagy még inkább szólnak a 2020-as évekről, mint a jelenről. De alaptényező a szakoktatás színvonala is –  persze ennek is van összefüggése azzal, hogy felszállóágba jut-e valamely szakág (amely szituáció a magyar építőipar esetében felemás, nem egyértelmű). Az OKJ-s tanfolyamokon általában felszerelés-hiányok mutatkoznak: vagy nincsenek kéznél a gyakorlattal ismerkedéshez kellő instrumentumok, vagy ó avítt típusúak, meghaladott módszerek ismertetésére valók. Maga a tanrend is már alapos helyrerázásra szorul: lassan elterpeszkedett benne a különböző elméleti tantárgyak szegmentuma, így a közvetlenebb tantárgyakat, például a statikát csak „lezavarva”, gyorsmenetben tanulják a fiatalok és a műszereknél sem időznek az érdemi megértés percéig. Igaz, a komoly képzettség, mondjuk a kőműves-szakmában, sokkal jobb tanmenettel sem szerezhető meg: ahhoz a jó előképzést többéves munkagyakorlat kell kövesse, az alkalmazó cég képző hajlamú támogató figyelme mellett. A jelen itthoni vállalkozói azonban többnyire nem tanúsítanak ilyen hajlandóságot, egyrészt mert az előképzési hiányokat is pótolniuk kellene, túl mélyről kellene felhúzni a betanítandót, másrészt, mert nem tudnának nettó 300 000 Ft havibért fizetni a kitanítottaknak, akik így hamarosan külföldön hasznosítanák a szerzett tudást. A kör ezzel bezárul.

A házfelújítások, építések privát megrendelőinek jelen körülmények közt tanácsos kiokosodni saját megrendeléseik részletes tartalmát illetően, hogy szinte művezetőként, szakellenőrként kísérhessék a munkálatokat. Vagy pedig – generálkivitelezői megállapodást kötni, az viszont eleve hosszas várakozást és dupla költséget jelent. Viszont egyre többen választják már azt a kitörési útvonalat, amelyet a könnyűszerkezetes ház építtetése melletti döntés nyit meg. Áttekinthető, jól lekövethető sztenderd technológia, korszerű házegészségi szempontok, mindezekben begyakorlott teamek, gyors elkészülés, alacsony fenntartási költség, az építési összköltséget leszorító, napjainkban folyamatba lépő jogi megoldások – mindaz, amit az Aido is ajánl.

Infó tovább: Aido könnyűszerkezetes házak

Beküldve:

Hálózatosodás az egészég területén – Pannon Egészségipari Klaszter

Sokan, sokféleképpen vélekedünk az egészségügyről. Abba már kevesebben gondolunk bele, hogy milyen szerteágazó lehet a tágabb értelemben vett egészségipar. Egy több éve működő klaszterszövetség eddigi tapasztalataira építve értelmezi újra az egészségipar területén dolgozók együttműködési lehetőségeit.

A Pannon Egészségipari Klaszter működését az egészségipar vállalkozásai K+F+I (kutatás, fejlesztés, innováció) tevékenységének minél hatékonyabbá tétele indokolja. Az e célra létrejövő szakmai együttműködés 2008-ban kezdte meg működését.

Varga Gábor klasztermenedzser elmondta, hogy az egészségipari klaszter által biztosított keret célja a tagok fejlesztési és jövedelemtermelési képességeinek javítása: a kölcsönös üzleti előnyökön alapuló hálózatszerű együttműködés a versenyképesség növelése, a hazai és nemzetközi piaci jelenlét erősítése, a kutatás-fejlesztés összehangolása, az oktatási, marketing- és reklámtevékenység hatékonyságának növelése, fejlesztési tervek és elképzelések összehangolása, foglalkoztatási lehetőségek bővítése érdekében a Klaszter nyitott az egészségipar bármely vertikumában tevékenykedő vállalkozás, kutatóhely vagy más intézmény felé, melyek érdekeltek és hajlandók egy tartós kooperációra egészségipari innovációk fejlesztése és piacra vitele érdekében. A klaszter politikai tevékenységet nem folytat.

A klaszter tagjai az eredményes és hatékony együttműködés érdekében a Klaszter keretében történő együttműködésekben kiemelten törekednek a jóhiszemű és tisztességes együttműködésre, ennek érdekében a projektek sikere érdekében, a külön megállapodásokban szabályozott együttműködések tartalmán túl is, törekednek a közös célok elérését szolgáló minden más körülmény, adat stb. egymás tudomására hozására.

A Pannon Egészségipari Klaszter eredményeit, munkásságát az elkövetkező időszakban a Zempléninfo.hu olvasói is megismerhetik. (X)

Beküldve:

Homokszórás Budapest

Homokszórás Budapesten? Homokfúvás? Szemcseszórás? Szemcsefúvás?

Ez a négy kifejezés, bármilyen furcsán is hangzik, de kisebb eltéréssel, majdnem ugyanaz. Ezek a technológiák elsősorban rozsdátlanításra, festékeltávolításra, fémfelületek megtisztítására szolgálnak.

Az ipari-, és lakossági megrendelők is széles körben hasznosítani tudják a homokszórás által kínált lehetőségeket.

A Homokszórás Budapest oldal a szemcseszórás felületkezelés során alkalmazható lehetőségeit gyűjti össze.

(X)